A Scorpion harmadik évadának 23. epizódjában mindenki örömére megtörtént, amit sokadmagammal együtt régóta annyira vártunk, Walter és Paige végre felnőttként viselkedtek és bevallották azt, ami még talán Ferret Burrell számára is nyilvánvaló volt, ha két falat között rájuk nézett annak idején…
Ahogy a mesékben ez lenni szokott, hosszú és kanyargós út vezetett el addig, míg ez a két ember –akik a sorozat első pillanatától egymásnak lettek teremtve – végre megtalálta az utat egymáshoz.
Mindannyian tudjuk, hogy néhány héttel ezelőtt Paige még nem volt képes arra, hogy őszinte legyen Walterrel (és önmagával sem), így nem vallotta be, hogy a rakéta-kaland alkalmával mondott szavai nagyon is igazak voltak. Ezek után csalódott férfi egyszerűen nem tudta elviselni maga mellett, és elküldte őt.

                                       
Ám Tobyék esküvője mélyen megérintette Waltert, Ralph kemény szavai és a szeretett személyek hiánya pedig megértették vele, hogy akár örökre elveszítheti őket, ezért most bátran feltárta a szívét Paige előtt.

             

Ez a szerelmi vallomás régóta az egyik legszebb pillanata volt a sorozatnak, Walter szavaival háromévnyi utazás érkezett el egy keresztúthoz, ahol Paige válasza egyértelműen meghatározta kettejük további sorsát. Gyönyörű másodpercek voltak ezek, melyek tökéletességén egyetlen tényező rontott csupán: Walter Paige kirúgását a szerelmével indokolta. Ez a mondat drámaian hangzik, csakhogy felszínesen pontatlan. A szerelem miatt még senki nem küldi el magától a szeretett személyt. Ezt akkor teszi az ember, ha az a másik nem viszonozza az érzelmeit és ezt ő képtelen elviselni. Ezt még Walternek hozzá kellett volna tennie… Ilyen felszínes, sablonos érvelést utoljára a gyalázatos álházasság ügyében hallottam…
Jó dramaturgiai lépés volt, hogy Walter következő szavai már azokra érzésekre hatottak, melyek állandóan és folyamatosan jelen voltak eddig, attól a pillanattól kezdve, amikor először csillant fel a szeme, látva Paige-et, ahogy éppen az egyik vendéggel törődik.

Ám itt még nem lett vége a meglepetéseknek, mert a gyönyörű vallomás hallatán Paige nem hezitált sokat, hanem gyorsan bevallotta, hogy ő is szereti a férfit. Walter esetlen mondatára – hiszen nemcsak a nézőt sokkolta Paige rövid válasza, hanem az érintettet is felkészületlenül érte – Paige csak egy sokatmondó rövid mondattal válaszolt és hopp! a kamera máris a többiekre fókuszált. Kikerekedett szemmel bámultam a képernyőt, magamtól kérdezve, hogy ezt komolyan így gondolták a készítők?

                         

Semmi tisztázás, csak “én szeretlek”, ” én is szeretlek” és minden rendben, ki foglalkozik azzal, hogy mi történt közöttünk a múltban? Paige nem érezte úgy, hogy saját vallomása után nem ártana megmagyarázni eddigi tagadásának okát? Nem hosszas, drámai kibeszélésre lett volna szükség, de ahogy Walter meglepően szép tömörséggel kifejezte a benne rejlő érzelmeket, úgy Paige is megtehette volna ezt a saját ingadozásairól.
Tény, hogy ez nem görög dráma, de valahol mégiscsak egy dráma, a nézők elvárása pedig nem túlzóbb, mint ami néha megvillan ebben a sorozatban, amikor a drámai helyzetekben a mély emberi érzelmek kitapinthatóan jelen vannak.
A korábbi évadokban Walter – főleg szociális – képességek hiányában nem volt képes kifejezni az érzelmeit, a saját maga által felállított korlátokat pedig túl lassan bontotta le maga körül, túl sokáig ingadozott, szenvedést okozva ezzel Paige-nek. Ám ebben az évadban Paige visszavágott, és alaposan összetörte Walter szívét ahhoz, hogy most csak úgy átlépjenek a múltjukon.

                                           
A kirúgása miatt Paige alaposan megsértődött, és valószínűleg most is elkerülte, hogy szembenézzen saját magával, így Waltert hibáztatta a történtekért. És ilyen előzmények után, most csak egykettőre bevallotta a szerelmét, egyetlen szóval sem utalva korábbi viselkedésének hátterére. Walter legalább mondott egy gyenge érvet a kirúgásra…
Tény, hogy kellő felszínességgel és némi irányított amnéziával elkerülhetőek az emlékezés és az elmélyült gondolkodás okozta kellemetlen pillanatok. Még a mesében is.
Ám egy ilyen jelentős pillanatban, mely meghatározhatja ennek a két embernek a jövendőbeli sorsát, kivételesen nem lenne helyük mélyebb gondolatoknak is?
Jó volt látni a meglepetést Walter arcán, amikor megérintette a bizonyosság, hogy Paige viszontszereti őt. És az ilyen pillanatokban az ember hajlamos eltemetni magában a kritikákat…

                                   
Spongyát rá, hogy az alkotók megint átléptek valamin, ezek a mesehősök igazán megérdemlik a boldogságot, és a néző még egy kitalált történetben is szívesen nézi a boldog embereket!
Jómagam is hajlottam erre, de az írók erre az estére még nem hagytak fel a sokkolásommal, hanem a 38 másodperc múlva érkező jelenetben megadták a kegyelemdöfést annak az elvárásomnak, hogy ez a várva várt pillanat valamiféle emelkedett hangulatban teljesedjen ki.
Emelkedett, bensőséges hangulat? Nos, annak nyoma sem volt, hiszen Toby ruhája nemcsak külsőségében, hanem szellemiségében is elhozta az “Amerikai pitét” Kovalsky éttermébe, és az eddig erőteljes visszafogottsággal viselkedő páros egy takarítóhelyiségben kerített sor első kettesben töltött romantikus perceire. Tették ezt egészen addig, míg Tobyék – akik hasonló szándékkal keresték meg a rendkívül népszerű kis helyiséget – meg nem zavarták őket.


Megmosolyogtatóan kínos egy ilyen helyzet, de az ég szerelmére, ezeknek az annyira várt, bensőséges pillanatoknak a helyszínéül éppen egy takarítósufnit kellett választani?
A visszafojtott szenvedélynek nagy ereje van, és amint a gátak leomlanak, ennek elő is kell törnie, de azt hiszem ez a jelenet annyira illett Walter és Paige első igazi csókjához, mint Drebin hadnagy egy Hamlet előadásba. Vagy egy monológ a Szentivánéji álomból az Amerikai Pitébe…
A “legyünk viccesek” jegyében az sem baj, ha egy igazán fontos, régóta várt pillanat nem úgy következik be, ahogy azt az érzelmek és a karakterek megérdemelnék?
Márpedig ők és a kitartó nézők is megérdemelték volna, hogy a szép vallomások után a folytatás is az legyen, a vicceskedés ráért volna később.

                                        
Az alkotók nyilván az eddig visszafojtott, erős szenvedélyt akarták bemutatni azzal, hogy Walter és Paige az eltelt mintegy fél perc alatt milyen szintre jutottak el, kezdve a megritkult öltözéktől egészen Walter rúzsfoltos arcáig. Úgy álltak a csapat előtt ziláltan és lehajtott fejjel, mint két tinédzser, akik tiltott dolgot tettek, a felnőttek pedig rajtakapták őket. A jelenet valóban vicces volt, de mivel itt az első olyan alkalomról volt szó, amikor hőseink végre nyílt érzelmekkel fordulhattak egymás felé, ezt most nem kellett volna összemaszatolni ilyen olcsó humorral.

  

Walter – aki egyébként mindig irtózott a testi kontaktustól – Paige érintését eddig is jól viselte, ám itt nemhogy átlépte a saját árnyékát, inkább valahonnan kívülről figyelte azt… Bár  vehemenciában azért még fejlődnie kell Paige szintjéhez…

                                         

Ez a jelenet kiválóan illik két, érzelmektől túlfűtött kamaszhoz az Amerikai pitéből, még Tobyékhoz is, hiszen náluk nem az első, igazi szerelmi vallomáshoz kötődő pillanatról van szó. Itt azonban a humor csúnyán eltakarta a szépséget. A csapat az ajtó előtt gyökeret verve szemlélte őket, ám az alkotók itt is túlzásba estek, rövidebb ideig kellett volna képernyőn tartani ezt az elején talán vicces, de másodpercről másodpercre egyre kínosabb jelenetet.
 
A repülőgépen egymásra vetett szerelmes pillantástól a rajongók szíve is megmelegedett, ám az alkotók most sem kegyelmeztek, nem hagyták sokáig élvezni ezt a pillanatot, hanem Paige optimista mondata után baljóslatúan rázkódni kezdett velük a gép. Nem igazán lepődtem meg, mert az eddigi epizódok minden egyes szép pillanatánál ugyanezt tapasztalhattuk: az írók gondoskodtak arról, hogy elefánt tomboljon a porcelánboltban, és így a romeltakarítás miatt továbbhúzódhat a cselekmény.
Ám ezzel a pillanat elveszíti az igazi erejét, az alkotás értéke pedig jókorát csökken. Az írók mintha nem találnák azt a pontot, ahol egy ilyen jelenet még nem giccses, ám elég ideig van képernyőn ahhoz, hogy valóban hatni tudjon. Sokszor támadt hiányérzetem emiatt, pedig korábban már láttam annak a bizonyítékát, hogy az alkotók nagyon is képesek jó érzékkel megtalálni ezeket az arányokat.
A nézők most egyértelműen elégedettek az események ilyetén alakulásával, ami azt mutatja, hogy ez a szál alapvetően meghatározza a sorozat megítélését.
A humor – ha nem sitcomról beszélünk – csak egészséges arányban lehet jó elem, és itt óvatosabban, több jóízléssel kellett volna alkalmazni.
A közösségi médiában jelen levő, kritika nélküli ujjongás könnyen érzékcsalódást okozhat az alkotók számára, mivel a következetesség és a jóízlés nem mindenki számára jelent alapelvárást, ráadásul a nézők jelentős hányada nem fejti ki véleményét, kritikáját egyetlen közösségi médiumban sem.
Ám az alkotóknak azt is látniuk kell, hogy a kritikus gondolatok mellett a nézők miért is mosolyognak ismét. (Nyilván erre számítottak is, amikor a történet ilyen alakulását írták bele a forgatókönyvbe…)
Ennek oka nem más, mint a pozitív érzelmek látványos megjelenése, melytől nem kellene annyira félniük, a boldogság sosem giccses, ha megfelelően ábrázolják.
Hőseink története még számtalan lehetőséget ad az ilyen pillanatok megjelenítésére és megfelelő dramaturgiával vicces, de akár drámai is maradhat az adott szituáció. Remélem, az alkotók bátrabbak lesznek az új évadban és nem félnek a mélyebb ábrázolásoktól (mint például az első évad végén, vagy a második évad néhány részében láthattuk)
Már csak azt a falon lógó szemeteslapátot tudnám feledni…


 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s